Egy opera (Turandot) – avagy jégcsapból tüzes lélek
Egy kedves, fiatal barátom (Imi) életében először elment az Operába, a 19. születésnapján: Mázel tov! („A Turandot … nagyon nagy élmény volt. Ilyen modern feldogozás volt. Jó kis opera.” – írta)
Opera? Na jó, tudom, nem a legzsidóbb és nem is a legfiatalosabb program…
De még a Turandot-ban is el lehet kapni pár nicoc-t — isteni szikrát, ami ott pislákol a történet mélyén.
(Chábád módra: nincs az a hang, amiben ne lakhatna egy kis isteni üzenet.)
A Turandot – röviden
Kínában él Turandot, a jeges hercegnő, aki három rejtvényt ad minden kérőjének. Ha valaki elrontja, meghal — és eddig mindenki elbukott.
Ekkor érkezik Calaf, a melegszívű bolond herceg, aki nem fél semmitől. Megfejti a rejtvényeket, mégis üres marad a győzelem: Turandot szíve jég.
Körülöttük ott sürög-forog a három udvari figura — Ping, Pang és Pong, akik egyszerre nevetségesek és bölcsek, panaszkodnak, álmodoznak és haza akarnak menni.
Hajnalban Turandot végül kimondja: „A neve: Szerelem.”
A jég elolvad, a szív felébred, és mindenki — Pingestül, Pangostul, Pongostul — hazafelé indul.
—
Turandot – a jeges királykisasszony
Ő a jégcsap verziója a „nem érdekel a kapcsolat” típusnak.
Okos, gyönyörű, és mindenkit lenulláz, aki nem felel meg a szabályainak.
Minden kérője meghal — mert hát, ha valami nem tökéletes, akkor inkább pusztuljon.
(Tudod, ez az a belső hang, ami azt mondja: „Ha nem tudok százszázalékosan imádkozni, inkább nem is kezdek bele.”)
Na, ő a hideg értelem, az intellektuális ego — a „klipát kor”, a fagyott lélek.
Nem gonosz, csak lefagyott és lefagyaszt.
Mint amikor az ember már mindent tud Istenről, csak érezni nem bírja.
A zsidó hagyomány azonban nem az értelem és az érzelem szembeállításáról szól, hanem arról, hogyan olvad össze a kettő.
A cél nem a hideg elutasítás, és nem is a vak szenvedély — hanem az, amikor az elme is, a szív is egy irányba húz: az Örökkévaló felé.
—
Calaf – a meleg szívű bolond
Ő az, aki nem fél semmitől.
Belép a jégkastélyba, válaszol a kérdésekre, és még szerelmes is lesz Turandotba.
Nem logikus, de van benne tűz — mesirus nefes, vagyis önátadás.
A chábád tanítás szerint ez nem feltétlenül heroikus önfeláldozás, hanem a mindennapokban megélt állhatatosság:
amikor az ember akkor is teszi a jót, amikor senki nem figyeli,
amikor nem érzi, csak tudja, hogy ez a helyes.
Pont, mint amikor valaki azt mondja:
> „Nem értem, miért tartok sábeszt, de csinálom, mert valami mély dolog van benne.”
A racionalitás világában ő a nesámá, a lélek: egyszerű, de bátor.
Azt mondja: „Nem mindent értek, de tudom, hogy az élet több, mint hideg szabályok.”
—
És most jön a három zseni: Ping, Pang és Pong
Vagy röviden, képszerűen: a három Png (nem tömörített jpg!)
Ők a császár udvari figurái — kicsit bohócok, kicsit filozófusok, kicsit fáradt irodisták.
Reggel még kivégzést szerveznek, délben már micvára vágynak.
És közben panaszkodnak, énekelnek, és arról álmodnak, hogy végre hazamehetnének Honanba, Tsiangba vagy Kiu erdejébe.
Tulajdonképpen mi magunk vagyunk ők — csak operába öltözve.
—
A három Png = a három „ruha”
A Tánjá szerint a léleknek három „ruhája” van: gondolat, beszéd és cselekedet.
Ha ezek harmóniában vannak, a lélek otthon van.
Ha valamelyik túlműködik, minden kibillen.
Ping – a gondolat. Ő mindig túl sokat agyal.
Pang – a beszéd. Ő mindig túl sokat beszél.
Pong – a tett. Ő mindent megcsinál… még akkor is, ha nem gondolta végig.
Amikor csak gondolkodunk, de nem cselekszünk — a szándék elpárolog.
Amikor csak beszélünk, de nincs mögötte érzés — a szó kiüresedik.
Amikor pedig csak cselekszünk, de nincs tudat mögötte — a tett gépi lesz.
A három Png akkor talál haza, amikor a fej, a szív és a kéz újra együtt dolgozik.
—
A Png-ek álma – és a hitbodedut (vagy inkább: hitbonenut)
A három barát egy dolgot akar: hazamenni.
Nem a földrajzi otthonukba, hanem a lélek otthonába — oda, ahol minden egyszerű: fény, melegség és HaSém.
Ez a tsuvá (תשובה): nem bűntudat, hanem hazatérés.
És amikor ők énekelnek a messzi kertjeikről, az valójában a nesámá éneke, aki azt mondja:
> „Hozz vissza, Örökkévaló, mert fáradt vagyok a császárnői protokolltól.”
Ha ma élne Ping, valószínűleg hitbodedut-ra menne — egy breszlevi módszer, amikor az ember egyedül, egyszerű szavakkal beszél az Örökkévalóval.
A chábádban ennek párja a hitbonenut: elmélyült gondolkodás, ami nem szavakat, hanem felismeréseket szül.
Más út, de ugyanoda visz: a belső kapcsolathoz.
Ping kimenne a parkba, és azt mondaná:
> „HaSém, túl sokat gondolkodom.”
Pang csak annyit szólna bele:
„Én meg túl sokat beszélek.”
Pong vállat vonna:
„Én legalább próbálok valamit tenni.”
És talán együtt nevetnének — mert ez is imádság.
—
És a végén?
Turandot kimondja: „A neve: Szerelem.”
Egy Chábád zsidó ekkor bólint:
> „Áhá! Ez az a pillanat, amikor a hideg értelem megadja magát a szív melegének.”
Vagyis amikor az elméletből ahá! lesz, a hitből pedig kapcsolat.
Amikor már nem csak gondolsz Istenre, hanem beleéled magad a gondolatba, és ez cselekvésre vált — ez a hisbonenus igazi gyümölcse.
—
Záró refrén
Ping: „Túl sokat gondolkodtam.”
Pang: „Túl sokat beszéltem.”
Pong: „De legalább tettem valamit!”
És a mennyei hang nevetve szól:
> „Szép munka, fiúk. Most már csak annyi hiányzik, hogy hazafelé dúdoljátok a Smá Jiszráél-t.”
Mert végül ez a tanulság:
a gondolat, beszéd és cselekedet harmóniája az, ami hazavezet — a lélek otthonába.
—
rövid zsidó fogalomtár
Chábád (חב״ד)
A haszidizmus egyik irányzata, neve a három héber szó kezdőbetűje: Chochmá (bölcsesség), Biná (megértés) és Dáát (tudatos kapcsolat).
Tanítása középpontjában az áll, hogy az isteni szolgálatban az értelemnek és a szívnek együtt kell dolgoznia.
Nicoc (ניצוץ)
„Isteni szikra”. A kabbalisztikus gondolkodás szerint minden dologban rejtőzik egy apró isteni fény, amit a zsidó ember felismerésével és jó cselekedetével képes „felszabadítani”.
Klipá (קליפה)
Szó szerint „héj”. A szentséget elfedő burok, amelyet tanulással, imával és micvákkal lehet áttörni.
A „klipát kor” („a hidegség héja”) a hit és a lelkesedés kihűlését jelenti.
Mesirus nefes (מסירות נפש)
Önátadás vagy önfeláldozás. A chábád gondolkodásban nem csak hősies tett, hanem a mindennapi életben való állhatatosság: hűnek maradni az igazhoz akkor is, ha nehéz vagy kényelmetlen.
Tsuva (תשובה)
Visszatérés. Nem csupán bűnbánat, hanem a lélek hazatalálása az Örökkévalóhoz, az eredeti tisztaság állapotához.
Nesámá (נשמה)
A lélek. Az ember isteni eredetű magja, amely mindig kapcsolatban marad az Örökkévalóval, még ha az ember ezt éppen nem is érzi.
Tánjá (תניא)
A chábád filozófia alapműve, Ráv Snéur Zálmán tanítása.
A lélek természetéről, az ember belső küzdelmeiről és az isteni szolgálat tudatos módjáról szól.
Hitbonenut (התבוננות)
Elmélkedés, elmélyült gondolkodás az isteni egységről.
A chábád gyakorlatban ez a tudatos „belülről melegedés”: az értelem munkája, amely a szívet is felgyújtja.
Hitbodedut (התבודדות)
Személyes, szabad beszélgetés az Örökkévalóval – főként a brácslávi hagyományban.
A chábádban ennek párja a hisbonenus: más út, de ugyanaz a cél – az őszinte, benső kapcsolat Istennel.
Micvá (מצוה)
Isten parancsolata – szó szerint „kapcsolat”.
Minden micva egy élő kötődés az ember és az Örökkévaló között, a „mennyei Wi-Fi”.
Smá Jiszráél (שמע ישראל)
„Halljad, Izrael!” – a zsidó hit központi mondata (5Móz 6:4), amely kifejezi Isten egységét és a Hozzá tartozásunkat.