Réges-régen, amikor Jákob leszármazottai, vagyis Izrael népe Egyiptomban élt, nem volt könnyű életük. Rabszolgaként dolgoztak, kemény fizikai munkát végeztek. Nyomorúságos volt minden napjuk.
Ráadásul egy napon a fáraó, Egyiptom uralkodója, megparancsolta, hogy minden zsidó fiúgyermeket meg kell ölni.
Ez borzalmas! Az emberek nagyon szomorúak voltak, és nem tudták, mit tegyenek. Sokan közülük azt gondolták, hogy talán jobb, ha nem is születnek többé gyerekek, mert hát hogyan is lehetne őket megvédeni?
Ebben az időben élt egy kislány, akit Miriámnak hívtak. Bár Miriám még csak gyermek volt, de szívében nagyon tiszta, bátor és bölcs gondolkozású.
Az édesapját, Ámrámot, aki a zsidó nép egyik vezetője volt, különösen bántotta a fáraó gonosz parancsa. Annyira féltette a zsidó gyerekeket, hogy úgy döntött, nem akar többé gyermeket vállalni, ezért inkább (fájó szívvel) elvált szeretett feleségétől, Jochevedtől. Sokan mások is követték őt, mert hasonlóan gondolkodtak és éreztek.
De Miriám nem hagyta annyiban. Egy nap odament az apjához, és így szólt:
– Édesapám! Mindig arra tanítottál engem, hogy feltétlenül és őszintén bízzak az Örökkévalóban, és hogy Ő mindent képes megváltoztatni. Akkor te miért adod fel most? A fáraó „csak” a fiúkat akarja megölni, de ha te nem vállalsz gyerekeket, akkor az egész népünk el fog tűnni!
És annyira jó nekem, hogy van egy kisöcsém, Áron, és úgy szeretnék még testvérkéket!
Ámrám elgondolkodott lánya szavain. Vajon talán tényleg az ő kislányának van igaza?
Ahogy tovább hallgatta Miriámot, érezte, hogy a szíve ugyanazt mondja, mint az ő egyetlen leánykája.
– Miriám – mondta az apja –, te igazán bölcs vagy! Nagyon szeretlek és köszönöm neked, hogy felébresztettél a szomorúságomból. Igazad van! Nem adom fel a reményt! Újra feleségül veszem édesanyádat, és bízni fogunk az Örökkévalóban, és elfogadjuk ítéletét.
Ölébe vette leánykáját, aki örömmel bújt hozzá és fúrta bele arcát apja szakállába. A világ legbiztonságosabb és legszeretettebb helye volt számára.
És így is lett. Ámrám és felesége, Jocheved újra összeházasodtak, és nem sokkal később megszületett Miriám második kisöccse, aki a Mózes nevet kapta.
Biztosan ismered a nevét, hiszen az Örökkévaló később a zsidó nép vezetőjévé tette.
Mi lett volna népünkkel, ha a félelem miatt a szülők nem vállalnak még egy gyereket és soha nem születik meg a mi Mózesünk?! Elképzelni is borzasztó…
Miriám szívében ezután is örökké éget a remény, a bizalom, a hit. Még amikor nehéz is volt meglátni a nehézségben a jót, akkor is bízott abban, hogy az Örökkévaló velük van, és ha igazán hisznek Benne, valódi csodák történhetnek.
És tudjátok, gyerekek, az a kicsi Miriám, aki már gyerekként is ilyen bölcs volt, később nagy prófétanővé vált. Érdemes megjegyezni a nevét és emlékezni rá, mert még többször fogunk találkozni vele…
De a legnagyobb dolog, amit tett, az az volt, hogy megtanította a saját apját és az embereket: soha ne adják fel a reményt, mert az Örökkévaló mindig vigyáz ránk.
Ha hiszünk az Örökkévalóban és kitartunk, még a legnagyobb nehézségek között is találhatunk megoldást. És néha a legkisebbek – mint Miriám – tanítanak meg minket erre.
Ez a mese ijesztően indult, de a végére megszületett Mózes, aki később majd kivezette népünket Egyiptomból.
Talán erre is érdemes emlékezni reggel, amikor az első gondolatunk a „Mode áni„, ami a bizalom és a hála imája.
Mode áni l’fánechá, Melech cháj v’kájám, sehechezár’tá bi nismáti b’chemlá, rábá emunátechá.
„Hálát adok néked, örökké élő Király, hogy fölkeltemkor kegyelemben visszaadtad lelkemet: nagy a mi bizalmunk benned.”
(A lányok így kezdik: „Modá áni”.)