Keresem a szót (inkább felnőtteknek)

Sétáltam a parton.
Egyszer csak megláttam egy palackot a homokban.
Volt benne egy kézzel írt üzenet.

Ez állt benne:

A remenytelensegnel en alig ismerek kevesbe kinzo erzelmet. Borzaszto elviselni.

Valamiért azt gondoltam, hogy ez egy kislány írása és elképzeltem magamban őt.

Először azt gondoltam, hogy elírta:”erősebben kínzó érzelmet” akart írni (a kevésbé helyett). Biztos azt akarta mondani, hogy a reménytelenség az egyik legrosszabb érzés.

De valami miatt nem tudtam elfelejteni. Újra és újra elolvastam.

Azt mondják, vannak érzések. Sokféle. Mindenféle. De nekem… nekem csak egyféle van. A fájós. A szúró. A nehéz. A rossz. Minden érzelem kínzó!

Ha félek – az rossz.
Ha haragszom – az is rossz.
Ha szomorú vagyok – az is.

És ha nincs semmilyen érzésem, akkor is valahogy rossz.

Azt mondják, van öröm is. Szeretet. Nyugalom. Nevetés. De én ezeket nem ismerem. Vagy ha régen ismertem, már nem emlékszem rájuk.

És ez,
hogy minden érzés fáj,
hogy nincs semmi, ami jó lenne,
hogy minden csak nyom és húz és karcol,
ez az, amit nem bírok el.
Ez az, ami egyszerűen:
ELVISELHETETLEN.

Olyan lehet, mint egy üres dobozban ülni.
Nem félek. Nem sírok. Csak vagyok.
Mint egy doboz, amiben már nincs semmi.

A szíve talán olyan, mint egy kihűlt kakaós bögre.
Régen meleg volt, édes és jó.
Most már üres. És hideg.
És senki nem tölti meg újra.

Talán az élete olyan, mint egy könyv, amiben nincsenek történetek.
Lapozom, lapozom, lapozom…
De minden oldala üres.

És az érzések?
Talán olyanok, mint egy hatalmas, szürke felhő.
Nem is esik belőle eső. Csak ott lebeg. (De eshetne…)
És eltakar mindent.

Akkor megértettem. (Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy megértettem, vagy megéreztem.)
Nem fejjel, hanem valahogy belül.
Fogtam egy üres papírt, és írtam egy választ.
Nem tanácsot. Nem vigaszt.
Csak egy üzenetet.
Egy képzeletbeli ölelést.

Aztán betettem a papírt egy palackba.
És bedobtam a tengerbe.
Hadd sodorja a víz… hátha egyszer megérkezik.

Megérkezett. (Valahogy ezt képzeltem el magamban.)
A kislány megtalálta.
Elolvasta a levelemet.
És…
mosolygott.

Gyerekkoromban bújócskát játszottunk.
Találtam egy tökéletes rejtekhelyet, és elbújtam.
Annyira jól sikerült elrejtőznöm, hogy senki nem talált meg.
A többiek feladták. Hazamentek. Én meg ott maradtam.
Lassan felnőttem. Megöregedtem.
És már megszoktam, hogy engem senki nem keres.

Tökéletesen jól elbújtam.

És most itt állok,
belenézek a tükörbe,
csurognak a könnyeim…
és ő rám mosolyog.
A kislány, akit elfelejtettem.
Talán a belső gyermekem?

Ő még mindig emlékszik rám.
Ő nem adta fel.

Talán én sem adtam fel? (Csak a levelet…)

Ádám és Éva

Mikor meghallották az Örökkévaló Isten hangját, amint jár a kertben a nap alkonyatán; akkor elrejtőzött az ember és az ő felesége az Örökkévaló Isten elől a kert fái között.

És szólította az Örökkévaló Isten az embert és mondta neki: Hol vagy?

1Mózes 3:8–9

Ádám és Éva elbújtak Isten elől, de Isten kereste őket. Egyetlen kérdéssel:„Ajéka?” – „Hol vagy?”

Mert ettek a tiltott fa gyümölcséből és ezzel bűnt követtek el. A kapcsolat megszakadt, de Isten nem adta fel.

József is próbált elrejtőzni. Fájt neki minden múltbeli seb. Elbújt a szerepek, a hatalom és a keménység mögé. Nem akarta, hogy testvérei felismerjék őt.

De amikor már nem bírta tovább visszatartani: „És nem bírt József uralkodni magán…” A szeretet, az öröm, a könnyek áttörték a falat.

Ő maga „jött elő” és fedte fel önmagát.

József és testvérei

Ekkor nem bírta József magát tartóztatni mindazok előtt, akik mellette álltak és kiáltott: Vezessetek ki mindenkit tőlem! És nem állt senki nála, midőn megismertette magát József az ő testvéreivel.

És hangos sírásra fakadt, hogy meghallották az egyiptomiak és meghallotta Fáraó háza.
És mondta József az ő testvéreinek: Én vagyok József! Él-e még atyám? De testvérei nem bírtak felelni neki, mert megrémültek tőle.

1Mózes 45:1-3